MetaL
 

Egy kötél akad a kezembe.

Csak a csuklóidat rendezem párba.

Sikolts, üvölts a semmibe,

Mint szárnyait próbálgató újszülött madártetem…

Hangod feláldoztad a semmi oltárán.

Ostoba teremtmény.

Közben fémes villanásokkal vakítom

Nyomorúságos életed pupillatárlatba zsúfolt,

Zagyva képeit. Megváltalak.

A friss mész illata még átjárja nyálkahártyám

                                           Szaglásra beprogramozott érzékelőit.

                                            Neked festettem. Igen fehérre, csakis azért.

                                              Ezért. Ezért a momentumért, amikor tudatában

                                                Pillanatnyi elmekilengésemnek pengémmel

                                                  Egy vízszintes csíkot ejtek nyakad hamvas bőrén

                                                     És ereid titkos összetételű színezőanyaga

                    F e l f e s t i  a  s z ű z  f a l r a  l e l k e d  k é p é t !