Bárcsak lennék egyedülálló és pedofil. Akkor élveztem volna csak igazán az ipszilonisták hagyományos pécsi dzsemboriját, ugyanis majdnem elpirultam a megszámlálhatatlan középiskolás (lány) láttán. De mivel nem vagyok sem magányos, sem gyermekeket megrontani szándékozó önjelölt őrült (csak szemeimet szeretem az esztétika jegyében valahol ottfelejteni), ezért lehetőségem volt kizárólag az est zenei részére koncentrálni…

United colors of 30Y (fotó: Lujoba)

…ami nem mellesleg aznapi kiruccanásunk lényege is volt egyben. Képgyártó Lujoba kollégával vetettük bele magunkat az ismerős ismeretlenbe. Az ő nagylelkűségéből nem kellett megszeppenve érkeznünk: indulás előtt véletlenül szembe futott vele a konyhában egy rég nem látott házipálinka, mire ő  - akkor még csak - a találkozástól megrészegülve önmagán kívül rekedt, és kénytelen volt összekötni újdonsült állapotát az üveggel és annak tartalmával, amiből jócskán maradt még érkezéséig. De aztán nem sokáig. Az Ifjúsági Ház bejáratát mire megtaláltuk az aknaárkok megkerülésével és új, labirintusszerű útvonalak kitaposásával, az üvegben már szinte csak a szellem lakott. Az enyhe delírium okozta felfokozott idegállapot csillapodni látszott az épületben uralkodó hőmérsékleti együttható által, majd újra a tetőfokára hágva tombolni kezdett a ruhatárban üzemeltetett néni láttán. A szódásüveg vastagságú szemüveg okkal indított bennünk kételyeket, azt illetően, vajon tapintás vagy szaglás alapján különbözteti meg a kabátokat egymástól és/vagy önmagától. Piros alapon fehér pettyes kiskosztümje pedig elnyerte „az este legjobb textilkölteménye” címet. Egy ránk jellemző pofátlan tolakodás – hivatalosan: szerencsés helyezkedés – árán nem kellett megdöntenünk a sorbanállás világrekordját (a büfénél viszont annál inkább), volt időnk a közönség összetételének megvizsgálására. Döntő többségben a pécsi középiskolák küldöttei - további ifjú és korosabb zenei rebellitékkel kiegészítve - alkották az összegyűlt embersereg jelentős részét. Mint utóbb és eleddig számtalanszor kiderült, fiatalság bolondság, ők a leghálásabb és leghangosabb tömeg. Félkilences érkezésünk és az ezt követő akklimatizációs időszak csúcspontja az volt, amikor – bár meghívóval érkeztünk, így biztos helyünk volt a páholyban – 9 körül arról a többeket sokkhatásként érintő bejelentésről értesültünk, hogy: megtelt a ház! A kapukat bezárják, ugye? – kérdeztük egymástól rögtön, tartva a hónapok óta erre az estére készülő, mindenre elszánt rajongósereg hirtelen kialakuló disztroj hangulatától tartva. Aggodalmunk alaptalan volt, általunk nem látott atrocitás nélkül, némán távoztak a kint rekedtek. Legalábbis szerintünk, ugyanis akkorra bennünket már az előzenekar  kiszűrődő dallamai izgattak. Aztán lehet, hogy valahol lebontottak valamit. Eddig még nem kaptunk hírt róla.

Back to the concert. Véres munkával beszerzett sörünket szorongatva vonultunk a hang irányába. Az út a koncertteremig meglepő módon nem hömpölygött (miért is tette volna, nem a Szigeten voltunk), inkább csak stagnált, de azért bent is voltak jócskán akik már a Jurij nevű banda ténykedése alatt bebiztosították későbbi helyüket. A hat éve zúzó Jurij zenekar ékes példáját adta annak, hogy a keleti határszél is fejlődőképes. Nyírségi gitárzene lüktető ritmusokkal, fülbemászó dallamokkal, alapvetően rockos fundamentummal. Szokva a környezetet figyelmünk is csak lassan összpontosult ittlétünk lényegére, a zenére, mindenesetre a Jurijt szívesen látnánk még egy-két egyetemi partin.

Aztán következett az este legfőbb fiúzenekara (a jelzőn szörnyülködve gondoljunk bele, hogy ugyanezen deszkákon a magyar emo-színtér nagy elsője fog hamarosan védtelen szíveket összetörni). Magyarország első számú, olyan, öt fiúból álló zenei formációja, amiből kettő testvér, három nem, némi átszerelés után teketóriák teljes hiányában nekiállt kielégíteni az akkorra már megtelt nagyterem hangorgazmus után vágyódó közönségét. Volt itt minden, mint a búcsúban: legelső sorban két óra zúzás a színpadon (megkérném az illetékeseket, hogy a majdan elkészült M6-oson legelőször egy kamionra való, zsír új hangtechnikát hozzanak le az IH-nak, köszönjük), vérbő rákendroll, andalgólag ható összebújós (megjegyzem a kis gyufaárus lány itt degeszre kereshette volna magát), a koncert teljes időtartamát végigsmároló ifjak, izzadás, de rendesen, slágerdömping, erősen a magas hangokba hajló női ováció (szegény fiúk mászkáltak sörökért hangjukat vesztett, izzadó tinilányoknak). És ismét bizonyítást nyert a 30y titka: csinálj zenekart, írj olyan témákról, amik nem csak téged foglalkoztatnak, persze mindezt költői köntösben (nem kell ide magyar szak, ez a megtévesztés), de ne kutyát és macskát vegyél magad mellé, hanem konstruktív bölcseket, akik emellett zenélni is tudnak és akármilyen siker láttán nem megy el a józan eszük, csak zenélnek, csak zenélnek, csak zenélnek…

Azt hiszem, kibogoztuk. Bekötné valaki?   

Képekért menjetek a szomszédba:

http://www.blog.lujoba.hu/index.php/galeriak/?album=1&gallery=13