Megesett már többször, hogy nem kívánt romantikus „filmekbe” futottam bele a televízió végtelen kavalkádjában, de persze ezek az alkalmi kalandok soha nem végződtek valami eredményesen, netán emlékezetes módon. A karácsonyi felhozatal sem szokott napi 24 órában a fotelbe szegezni, de amikor már nyolcadjára tukmálják az emberre ugyanazt a halászlé-pörkölt-bejgli kombinációt, a gondolattól is menekülőre fogja, és van, hogy a célállomás a kényelmes kanapé, kézben a távkapcsolóval, meredve a képernyőre. A szokásos oda-vissza csattogás a csatornák rengetegében végül megszüli a döntést, amikor már nem akarok félpercnyi pillanatokat, és megállapodok egy hazai kereskedelmin, mert végre nem amerikai katasztrófafilm megy.
Hanem angol. És romantikus, de vígjáték. Érződik a humoron. Igazából szerelem. Gondolkodásra serkentő és a témát burkoltabban bemutató alkotásokhoz szokott „művészfilmes” receptoraim furcsa mód befogadták a filmet. Nem éreztem gagyiságot, nem éreztem túlmagyarázást, noha voltak közhelyek dögivel. De ennyit a filmről. A lényeg nem ez.
Hanem. A rengeteg szereplő között volt egy bizonyos angol miniszterelnök, Hugh Grant alakításában. Itt egyesek szerintem már sejteni vélik mire is szeretnék kilyukadni. Igen, a furcsa párhuzam kedves „Ferencünkkel”. Ismét leszögezem, nem vagyok nagyüzemi romantikus film-fogyasztó, így történhetett meg, hogy ami más, kereskedelmi műsoron edződött honfitársaimnak már rég leesett, az nálam egészen mostanáig a szögön lógott.
Arról igen hangosan zúgolódott anno az egész ország, hogy „Ferencünk” munkaidőben divatjamúlt zenékre idétlenül lóbálja hórihorgas testét – orra mintegy tőkesúlyként egyensúlyozza a kontrollálatlan támadást a gravitáció ellen -, és még a forrást is megemlítették jól informált portálok, ám arról egy kurva átkozott szó nem esett, hogy amellett, hogy a széttárt lábak és mély torkok országa lettünk, még egy eredeti miniszterelnöki táncot sem tudunk adni a világnak. A film láttán döbbentem le igazán copy-paste mesterünk mozgáskultúráján, amikor Hugh Grant ugyanazokat a mozdulatokat lejtette, mint „drága Ferencünk”. Ennyire kiveszi az emberből az eredetiséget és az improvizációt egy ország irányítása elkúrása? Lehet csámcsogni, azon, hogy ilyen piszlicsáré dolgokkal foglalkozik megint egy nevenincs blogger, ám véleményem szerint a dolog ennél azért egy kicsit bonyolultabb és árnyaltabb.
Nyilván ne buzdítson senkit egy miniszterelnök arra, hogy bugyuta és szánalmas dolgokkal vegye körbe, reklámozza, szórakoztassa magát, ám ha már ilyenre vetemedik tegye azt úgy, hogy legalább ebben az egy dologban fel lehessen rá nézni, még ha tesszük mindezt úgy is, hogy a földön fetrengve fuldoklunk a röhögéstől és végtagjainkba nem tudunk erőt közvetítetni, mert a látvány lesokkolta a központi irányító rendszert. Amíg ilyen alacsony szánalmassági faktorral bíró produkciók sokkolják a népet, ne várjunk változást, nézzük ölbe tett kézzel a Magyarország című folytatásos melodrámát (teleregényt). Vagy…
